A forradalom idétlen - írta Oláh István verse
March 4, 2008
[ salamon ] | 1 hozzászólás
Íme hát találomra egy butácska vers, az Előre egyik január 24-i számából, valamikor a nyolcvanas évek vége felé. Nicolae Ceauşescu elvtárs születésnapjára íródott. „A forradalmár útja a fény útja, a suhanás.” „A forradalmár látja a jövőt, kezében tartja, alakulóban.” „A forradalmár a fény, a föld, az élet.” Írta Oláh István verse.
Oláh István (Marosvásárhely, 1944. ápr. 16.) – költő, újságíró. Középiskoláit szülővárosában végezte (1963), a Babeş-Bolyai Egyetemen s a iaşi-i Al. I. Cuza Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. 1968-tól a Hargita napilap szerkesztője. Közben tanított a búzásbesenyői és mezőbodoni általános iskolákban (1964-67). 1985-től az Előre, 1989-től a Romániai Magyar Szó székelyföldi tudósítója, a dévai Corvin Magazin munkatársa (1992-93), a székelyudvarhelyi *Pulzus olvasószerkesztője (1996-97). Székelyudvarhelyen él.
Első verse az Utunkban jelent meg (1966). A Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás, Hargita, Megyei Tükör, Szabad Szó, A Hét, Könyvtár közli írásait. Lírájára a bizarrság, a kísérletezés jellemző, személyes élményeit s a székely kisváros hangulatát modern ábrázolásmóddal önti versformákba. Kétszer is megkapta a Marosvásárhelyi Írók Egyesületének díját (1978, 1984), háromszor (1992, 1993, 1994) az MTI-Press díját, s a magyarországi Széchenyi Társaság is díjjal tüntette ki (1991).
Verskötetei: Álom a csodalúdról (1971); Gazdátlan tenger (1974); Kőkert (Kv. 1977); Az alakítás avagy a kísérleti költészet esélyei (Oratórium, 1978); Sötétkamra (1980); A második északon (1983); Üvegharangjáték Csíkban (Bp. 1992).
Romániai magyar irodalmi lexikon
Közszemlére tétetik
March 4, 2008
[ salamon ] | Szólj hozzá!
Az alapötletet az adta, hogy lapelődünk, a Romániai Magyar Szó szeptemberi, hatvanéves lapalapítási évfordulójára készülődve egy kicsit beleástuk magunkat a hat évtizednyi archívumba. Előkerültek a régi, egybekötött lapszámok a negyvenes, ötvenes, de a nyolcvanas-kilencvenes évekből is.
A legérdekesebbnek talán a nyolcvanas évek második felének Előre-kollekciója tűnt, amelyben közéletileg ma is aktív személyeket „kaptunk rajta” az akkori, elnyomó kommunista rezsimet kiszolgáló írások közlésén. Ekkor már Gáspárik Attilával együtt szívtuk tüdőre a Scânteia-ház harmadik emeleti raktárszobájának évtizedes porát.
Voltak, akik meggyóntak, és voltak, akik nemcsak hogy nem ezt tették, hanem előszeretettel dobnak másokra követ.
Előbbiek között van az a Cseke Gábor egykori Előre- és RMSZ-munkatárs, akinek hozzám írt, meghatóan őszinte válasza a szeptember végi hatvanéves ünnepségre való meghívásra alább olvasható. Utóbbiak között pedig azok, akiknek két évtizeddel ezelőtti írásaiból itt, az elore.maszol.ro-n teszünk közszemlére.
Salamon Márton Lászlónak, az ÚMSZ főszerkesztőjének
Kedves Sali!
Ha megengeded, így szólítalak, kollégáid is így emlegetnek, ez számomra is a legkézenfekvőbb.
A holnapi ünnepséggel kapcsolatban írok Neked.
Mindenek előtt köszönöm, hogy rám is gondoltatok. Megtisztelő.
Örömmel nyugtáztam. Ennek ellenére engedd meg - engedjétek meg -, hogy távolról ünnepeljek.
Leköltözésem óta nem mentem fel az RMSZ-hez sem, egyetlen egyszer sem. Könnyebb volt így elszakadni a múlttól.
Nem mentem fel az ÚMSZ indulásakor sem, hasonló meggondolásokból.
Most sem kívánok szembesülni terhes élményeim színhelyével. Bukarest taszít és távolságtartásra késztet. Mintha valamiféle tartós mérgezést kaptam volna tőle (allergia?).Lélekben továbbra is a lap mellett vagyok, de ez - szögezzük le - “nem az én vonatom”. Amit tudok és kedvemre való, abban továbbra is segítek, abból részt kérek. Beszéljenek talán továbbra is a tettek. Ti csináljátok úgy tovább, ahogy a lelkiismeretetek diktálja. Próbáljátok azt egy pillanatra se kikapcsolni, és akkor nagy baj nem lehet.
Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni. Nem voltam elég erős nem-et mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon, s némi magyarázat arra, hogy többé nem kívánom áthágni a magamnak tett fogadalmat: Bukarestbe csak létfontosságú ügyben megyek.Gratulálok Nektek, hogy minden nehézség és előítélet dacára vállaltátok és nem hagytátok elveszni a lapot.
Tisztelettel:
Cseke Gábor, Csíkszereda, 2007. szeptember 25.
Bíró Ferenc után, újratöltve
January 18, 2008
[ gáspárik ] | Szólj hozzá!
Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Annak idején 1848-ban ez volt a forradalmárok első kérése a 12 pontból. Évente megemlékezünk a magyar szabadságharcról, zászló, kokárda, beszéd, kórus, majd újra zászló, újra kokárda, újra beszéd… aztán mindenki haza, gyorsan a tévé elé, hogy megnézzük, milyen volt a beszéd, a zászló és a kokárda. Az ünnep pedig szinte minden évben elmarad, puszta formává silányul, a fantáziátlan, ostoba ünnepélyszervezők miatt. Holott elég lenne csupán (?) a sajtószabadságot újraértelmezni, legalább a jeles napokon. Fel lehetne tenni azt a kérdést, hogy szabad-e az a sajtó, amelyikben sok meggyónatlan titok lappang? Már maga a kérdésfeltevés is ünnep lenne, mert egy magára sokat váratott szembenézést jelezne. Nézzük azokat, akik ma is a közvélemény-alakításban „szorgoskodnak” A rossz lelkiismeret is lehet cenzúra.
Lassan-lassan, pár hét múlva, nagykorú (18 éves) lesz a rendszerváltás. Szembe kellene nézni kompromisszumokkal, hazugságokkal, „egyébre rádobott ifjúságom”-okkal. Kiknek? Azoknak, akik még mindig a közvélemény alakításában szorgoskodnak, az újságíróknak, politikusoknak, a közvélemény alakítóinak. A közéletből, az újságírásból kivonultak elemzése, legyen a történészek feladata.
Boros Zoltán reagált, a már párhete felvett kérdésre, hogy van-e különbség a szekusbesúgók és a diktatúrát éltető anyagok írói között? Boros szerint „csak azzal van baj, hogy az ügynök és a vezércikkek együtt emlegetése, ez a megközelítés azonos szinten kezeli a Bíró Ferenc fedőnevű, különleges kiképzésben (instructaj special) részesült ügynök sötét, és az akkori magyar közéletre rendkívül káros tevékenységét azzal, hogy a korszak újságíróinak egy része elvállalta, hogy megírja a hatalom által elvárt “mussz-anyagokat” is.”
Véleményem szerint az a probléma, hogy ha jól emlékszem nem mindenkinek volt „mussz-anyag” a diktatúra seggen csókolása, sőt! Akik meg verssel énekelték meg Európa legkegyetlenebb rendszerét, azok biztos nem pisztollyal a homlokukon tették. Nem mindenki éltethette a hatalmat, nem mindenki festhette le a diktátort, nem mindenki faraghatta márványba.
Miért ezen a fórumon fogalmazom újra ezt a kérdést? Az Új Magyar Szó felvállalta a bukaresti magyar újságírás elmúlt hatvan esztendejét. Tudjuk, hogy ebből az időszakból az Előre élen járt a diktatúra fenntartásában. Ez már egy fontos lépés a tisztulás felé.
Hiteles, megbízható sajtó érdekében vegyük elő a tükröt, nézzünk szembe a valamikori önmagunkkal.